APÁK ÉS MESTEREK NÉLKÜL - egy Z generációs hipotézis

(jelen írás egy nagy tanulmány apró részlete)

Az megvan, amikor egy szolgáltató a fogyasztó kérésére leellenőrzi önmagát, és közli, minden rendben, hiszen az ellenőrzés megtörtént, és semmi problémát nem hozott ki a rendszer? Te feltétel nélkül hiszel az ilyen típusú önellenőrzésben? Pedig ez nem is csak a szolgáltatókra jellemző probléma ma már, hanem egyéni szinten is jelen van egész társadalmunkban! Egy tanulmányban azt olvasni, hogy az egyik legalapvetőbb különbség a Z-generáció (1995-2010 között születettek) és a korábbi generációk között, hogy míg régen azt a szemléletet tanították mindenkinek, hogy "kemény munkával, sok nehézség árán elérheted a céljaidat", addig a Z-generáció jelmondata az "Az leszel, aki lenni akarsz". Nyilván nem ennek az egyetlen mondatnak köszönhetően, hanem sok komplex és társadalmi szintű folyamatnak köszönhetően jut el egy emögött felfejthető, komoly problémáig az ember. A fogyasztói társadalom birtoklási szokásai a lecserélhetőségről szólnak (ha elfogy, vegyél újat - ha elromlik, cseréld le - ha nem tetszik, cseréld ki), és ennek végzetes következménye az emberi kapcsolatainkon is nyomon követhető (ha a párkapcsolat nem működik, lépj tovább belőle - ha nincs kedved egy találkozóra, mondd le akár öt perccel előtte - ha a család, vagy a szűk miliőd értékrendje számodra nem megfelelő, akkor keress másikat). Mindeközben az oktatás kompetenciaalapú (egyénileg fejleszt, hiszen magadnak tanulsz), a világ projektszerű (a határozott idejű szerződések világát éljük), vagyis mindenünk identitásalapú, énközpontú, és a gyors váltásokra, valamint a lecserélhetőségre rendeződik be. Egy ilyen rendszerben borzasztóan nehéz közös értékrendeket képviselni, mert az egyén leginkább egy rosszul értelmezett szabadság keretein belül, saját szükségletei alapján dönt mindig minden helyzetben, és nehezen rendeli alá magát más dolgoknak/másoknak. A baj valójában az, hogy saját ÉNképünk ÖNellenőrző programjainak futtatásában nem tud érvényesülni a magunkén kívüli szempont. Mindenki szeretne azonosulni azzal a képpel, amit önmagáról kialakít, ez sokszor egy vágyott Én-ideál. Azonban, ha a vágyott kép és a realitás túl messze esnek egymástól, és nincs sehol megtanítva a "tudd és merd megkérdőjelezni önmagad", illetve a "tegyél érte" módszere, úgy ez a kép akár irreálissá is válhat, márpedig az önmagát reálisan feltételezni vágyó tudat ezt hibaként éli meg. Annak érdekében, hogy ez a hiba ne hiba legyen, beindul a "Mindent megmagyarázó funkció", aminek segítségével az egyén hamar önmagát önmagából meghatározhatóvá teszi. Márpedig ebben az önelvű rendszerben senkinek a kritikája, megkérdőjelező attitűdje, az Én-ideállal szembemenő magatartása nem fér meg! Sőt, megkérdőjelezni egymás valóságát, vagy működési módját egyenesen bűn, hiszen "NOT SO PC!". A Z-generáció közösségi formái látszólag egy magasabb rendű eszmeiségen, az elfogadáson és a szolidaritáson alapulnak (lásd a Facebook háttérképkampányait), megfigyelhető azonban, hogy sokszor ezek az elvek csupán addig működnek, amíg az egyén "visszaszolidarítva" érzi magát ebben a rendszerben (például nem képviselünk olyan dolgokat, amelyek személyünkkel kapcsolatban, vagy törekvéseink tekintetében nem mindenben értenek egyet - lásd a "lájkolok és bekövetek", ha ti is elvet). Az ebben a rendszerben alakuló visszajelzések fontosak lettek a Z-generáció számára, önértékelésükben ez a kölcsönszolidaritási elv elsődleges lett, és még a család visszajelzéseit is maga mögé utasította: ha a család is a túlzó elfogadás, vagyis a félreértelmezett demokratikus nevelés csapdájában vergődik, akkor például könnyen alakul a gyerekben a "mindenkinek jó vagyok, csak a tanár állít mást, ergo a tanár ellenség" következtetés.

Miért lehetnek károsak ennek az Önmagát Önmagából Értékelő gondolkodásnak a szélsőségei?

A "bárki lehetsz" eszméje, és az önmagát önmagából értékelő tudat privát akaratereje hatalmasra nőhet. Ezzel önmagában nincs baj, de sokszor ez a tevőleges akarat nem az Önmegvalósítás, hanem az Önigazolás felé mozdul el. A valamilyennek feltételezett Énkép fenntartása külső megerősítések hiányában a világgal vívott csatává válik, akkor is, ha ennek alapja egy téves feltételezés, egy hibás következtetés, netán hiányos, vagy torzult önismeret. Ez szélsőséges belső konfliktusokhoz vezethet, ami akár a megtorlásig is elvezetheti az egyén cselekvéseit (ez történt a Columbine High Schoolon történt tragikus iskolai lövöldözés végkimenetelében is). Ez a kibillent, nem megfelelően működő Egyén olyan sok torzító (a realitást erőszakosan az irreális önképhez igazító) munkát kell végezzen, hogy egy idő után a személyiség nem képes egységben maradni, önazonosságban létezni, és egyszerűen vagy meghasonlik önmagával, vagy teljesen átlép az irreális valóságérzékelésbe. Ez egyébként az egyik legveszélyesebb következménye a THC által rombolt személyiségnek is (e megállapításban mérvadó Dr. Katona István, az MTA munkatársának kutatása). Nem szélsőséges esetekben a külső szempontokat elfogadni nem képes, azokat érvényesíteni nem tudó egyén túlérzékenységi reakciókat mutathat (bántás nélkül is védi önmagát, a legkisebb külső kényszer ellen is lázad), a feladatok elvégzéséhez szükséges motivációja csökkenhet (inaktív lehet, apatikus magatartást mutathat), a fejlődéssel és tanulással szemben csökkent érdeklődésűvé válhat (akár állandó kérdésekkel, vagy szkeptikus hozzáállással igyekszik a külső szempont működésképtelenségét igazolni).

Honnan fakad ez a mérhetetlen ellenszenv a minket formálni akaró külső szempontok irányában?

Az egyik első és legfontosabb problémának az APA, az APAKÉP társadalmi és családi viszonylatban egyaránt tapasztalható hiányát látom. A gyermeknevelésben más-más feladatok tevődnek az Apára és az Anyára. Az Anya, alakuljon bárhogy is az élet, a legteljesebb érzelmi EVIDENCIA a gyermek számára, míg az Apa (biológiai determináltsága folytán is) kívülállóbb, tehát az Apa és a Gyermek kapcsolata nem szükségképpen evidencia, hanem TANULT folyamat. Ez nem írja felül az érzelmi viszonyt, ugyanolyan teljességet és feltétel nélküliséget jelent, de ez a viszony más alapokkal bír. Az "én is vagyok számodra" tudata, valamint a "számomra is teljes vagy" érzelmi biztonsága KIALAKÍTANDÓ viszonyból fakad. Ezért jó az, ha az Apa a kezdetektől részt vesz minden, a gyermek szükségleteit biztosító folyamatban (fürdet, pelenkáz, etet, ápol, stb.). Erre második alapként tevődik a minőségi együtt töltött idő, a közös játék, ami rendszerint szintén más, mint az Anya játékai. A "dögönyözés", csiklandozás, levegőbe hajigálás, a sírásig történő fogócska mind-mind az eufória, az érzelmi túlzások birodalmába repíti a gyereket, és az Apa felelőssége onnan vissza is hozni (kész az ebéd, kiizzadtunk, anya szólt, hogy ne olyan hangosan, stb.). A gyermek ezáltal tanulja meg az érzelmek kezelését, az azokban való KÜLSŐ SZEMPONTOK ÉRVÉNYESÍTÉSÉT. Vagyis hogy nem mindig csak úgy van, ahogy az én szükségleteim előírják. Az Anya ezt a szerepet ambivalensebb módon tölti be, hiszen a hozzá fűződő evidencia más elvárásokon alapszik. Ott az Anya kell megértse a gyermek szükségletét, tehát ha az Anya szól, az rosszul esik, mert a tanult folyamatok szerint "Anyának engem meg kellene értenie, tudnia kellene, mire vágyok, és a vágyam az, hogy szétdöntsem a szobát!". Az Apa ezzel ellentétben az, aki "felhatalmaz" erre a működésre, tehát el kell fogadnom, ha ő ezt a jogot visszaveszi. Az Apa, ha úgy tetszik, nem más, mint a törvény, a szabály. Azok a gyerekek, akiknél valami okból (neveltetésből, bizalmatlanságból, mentalitásból, vagy tudatos döntésből fakadóan) az Anya átveszi ezt a szerepet (mert határozottabb, vagy szigorúbb, vagy mert ő a kereső, és ez rosszul csapódik le a kapcsolatban), valamint a válásban szétszakított gyerekek sokszor öntörvényűbbek, ambivalensebb szabálykövetők, nehezebben illeszkednek be, vagy gyakrabban mutatnak akár antiszociális magatartást. Mindez akkor, ha az Apa sokmindenben, vagy teljesen háttérbe szorul, és ez az érzelemszabályozó szerepe megszűnik.
Az APAKÉP társadalmi szinten lehetne egy felsőbb eszme, egy tudományos tény, egy transzcendens és követendő minta, a hatalom, a politika - a felvilágosodás óta ezek felé is folyamatosan erősődő, és mind teljesebb a szkepticizmus, egyet nem értés, illojalitás és ignorálás (akár igazságos, akár nem, a hiány egyértelműen ezen a szinten is megmutatkozik). A másik ilyen problémát úgy határoznám meg, hogy a MESTEREK hiánya. Ha a gyerek nem találkozik olyanokkal, akik miatt jobban szeretne teljesíteni, jobbá szeretne válni, akkor az egyén ignorálni kezdi a "több tudást", vagy a "jobb képességeket". Azonnali eredményeket akar, hiszen "már készen áll". És persze, mivel privát világából a szolidáris megerősítés áramlik, efelé az Önérték felé meggyőződéssel van. Visszaigazolásaiban az látszik, hogy a kevesebb is elég a megerősítéshez, és ez csakhamar a túlzott önértékelés csapdájába vezet. Jónak, jobbnak lenni, fejlődni, úton lenni, a több tudás felé lépéseket tenni rendkívül fontos. A tanárok szerepe jelen világunkban rendkívül nehéz, hiszen úgy néz ki, az egyetlen megoldás, ha a Mesterek levetkőzik minden tudásukat, és elindulnak hátbaveregetni a világot. De nem mindig az a feladat, hogy "Haverok legyünk". Akkor sem, ha az sokkal kényelmesebb.