ARYA - Akkor is, ha határeset, hogy ennek a cikknek itt van-e a helye

VIGYÁZAT, TRÓNOK HARCA SPOILER!

S

P

O

I

L

E

R

H

E

G

Y!

ÉN SZÓLTAM…

Nem lehet elmenni amellett, hogy a Trónok Harca a 21. század hajnalán egy a meséket és mítoszokat, sőt, a pátoszt és a himnikus magasságokat sárba döngölni igyekvő, száraz intellektussal megáldott globális társadalmi attitűd ellenében képes volt egy hatalmas, minden ízében átélhető és átérezhető mitológiát teremteni, tele mítoszokkal és legendákkal.

Ráadásul a romantikus lovagregények világában fellelhető összes magasabb rendű tanítást képes volt ötvözni a világtörténelem nagy eseményeit és az emberi törekvéseket mozgató ösztönök szomorú realitásával.

Ügyesen lavírozik a száraz valóság és a mesék határátlépéseivel is, hiszen low-fantasy lévén a misztikus és mágikus elemek a történeten belüli szereplőket is meglepik, csodálattal töltik el, vagyis nem magától értetődő a jelenlétük, és pláne nem „deus ex machina” oldanak meg helyzeteket. Sőt, egyetlen mágia sem jelent egyértelmű fölényt, mert az emberi lelemény, a véletlen, vagy éppen a gyarlóság olykor képes maga alá gyűrni.

Lehet a jelenséget szeretni és nem szeretni (egyetlen istenség alakját se fogadta be még minden kultúra), de tagadni érvényességét és létjogosultságát teljesen fölösleges.

Mindazonáltal döbbenettel olvasom a 8. évad 3. epizódja, valamint a legnagyobb fenyegető erőt leküzdő fordulat (Arya Stark legyőzi az Éjkirályt) körül kialakult elégedetlenségeket, melyek közül egyetlen témára szeretnék csak kitérni – mert ez tartozik ennek a fórumnak a tematikájába. De ez nagyon.

Nekem személy szerint (de hát ugye ez az, ami senkit nem érdekel) semmi bajom nem volt ezzel az epizóddal. „Túl hollywoodi” – igen, Kusturica meg túl balkán, a pizza meg túl olasz, ’56 túl magyar, Louis de Funes meg túl Louis de Funes.

Ettől függetlenül egyáltalán nem olyan egyértelmű, hogy ezzel a legyintéssel félre lehet dobni azt a tényt, hogy a sorozat legnagyobb fenyegető erejét éppen Arya Stark győzi le.

Itt az ideje tiszta vizet önteni a pohárba.

Ki másnak lenne joga jelen szereplők közül ehhez?

Jon Snow-t siratja mindenki, hogy jaj, hát neki kellett volna… Szeretem az ő karakterét. Tisztelem az útját. De sajnos önmagában az a tény, hogy visszahozzák őt a halálból, nem elég a Night King legyőzéséhez. Családjában fattyú, az Éjjeli Őrségben alulértékelt, a vadak között Varjú, és halála után egy még inkább identitását vesztett helyzetbe kerül, esik-kel az események sodrában, és minden szimpátia ellenére még abban sem tud hatalmas önmeghatározást hozni, hogy ő Észak királya, vagy igazából a Vastrón örököse. Nem tud belehelyezkedni a sorsába, és ezzel számomra tökéletesen írja le a számtalan sorslehetőség között vergődő és tanácstalan „Ma emberét”. Ha ő lenne az, aki a sorozat legkövetkezetesebb, legcéltudatosabb, leginkább tántoríthatatlan főellenségét legyőzi, na az lenne az igazi naiv mese.

Ellenben ott van Arya.

Számomra minden érv mellette szól. Mert ilyenné kellene válnunk. Tartást, gerincet, célorientáltságot tanulnunk, önerőből emelkednünk, hogy méltóvá váljunk legnagyobb céljaink beteljesítéséhez. De nem, a 21. század lassan csak azt ismeri, hogy „NEKEM EZ JÁR”… Meg azt, hogy "BEZZEG A MÁSIKNAK JÁR"...

El kell keserítenem mindenkit – alanyi jogon senkinek nem jár semmi.

Arisztotelészhez fordulok megerősítésért, aki azt mondja, az emberek vagy jók, vagy rosszak, de CSELEKEDETEIK SORÁN válnak ilyenné, vagy olyanná. (Etikai részletekbe itt nem bonyolódnék.)

E sorozat számtalanszor igazolta, hogy hitvány embereket is meg tudunk szeretni cselekedeteik végett (Ser Jaime egészen biztosan ez a kategória), de sőt, az emberek el tudják veszíteni mások szimpátiáját, majd vissza tudják nyerni azt (Theon Greyjoy mintapéldája ennek).

A legtöbb szereplő (akár az életben) sorsának és vagy körülményeinek áldozata, és előbb-utóbb rákényszerül arra, hogy kilábaljon ebből a sodródásból, és önmagává válhasson, avagy elvesszen. Legalábbis a sors keresztutakhoz vezet, ahol a döntések folytán „Ilyenné” vagy „Olyanná” lehet válni.

Emlékszünk, hol veszi kezdetét a bonyodalom?

Igen, ott, ahol Ser Jaime lelöki a falról Bran Starkot. Egy lovag egy védtelen kisgyermeket... Az egyik család (sőt, generáció) a saját érdekei védelmében a gyilkosságtól se retten vissza, csak hogy maga megmaradjon.

(Érdekes analógia. Paranoia nélkül is szinte mindenben látom a felettünk trónoló generációk, eszmék, módszerek érdekvédelmi köreit, és bizony a szomorú valóság az, hogy még mindig nem tartunk ott, hogy szemünket önmagunk gyarapításáról az utánunk jövő generációk boldogulásának irányába fordítsuk. Mert ahhoz a hibáinkat és tévedéseinket is be kellene ismernünk. Az pedig igen nehéz ám.)

Bran és Arya talán nem a teljes mítosz, de egy meghatározó történetszál kezdő és végpontja. Az ő útjuk (nem fontosabb, de) kiemelten fontos tehát.

(És még nincs vége, szóval csavarhatnak rajta, de az eddigieken ez mit sem változtat.)

Nagy macsó társadalmunk és világunk milyen dühös lehet most, hogy egy alig 18 esztendős lány, aki a szemünk előtt nőtt fel, arra rendeltetett, hogy legyőzője legyen az emberiség nagy ellenségének. Mert ugye másnak ez jobban dukált volna…

Például Daenerysnek! – próbálja gyorsan magát igazolni e felhördüléssel a magát mentegető macsó… Daenerysnek? Aki önerőből és saját szenvedésének útját járva, de a szemet szemért elvet vallva küzdötte el magát Deresig? Számomra ő is egy tipikus mai példa. Küzd, tehetsége van, sőt, szerzett ereje, amit fitogtat is, de nem túlságosan öntudatos kicsit? Nem elvakultan az? Van célja, de vajon az a cél rendeltetés-e? A Sárkányok Anyja mitikus magasságába emeli magát (ez rendeltetése), de „földi” érdekei megvalósítására használja e mitikus magasságokat, vagyis hogy uralkodója lehessen az általa preferált világnak (ez pedig célja). Nem mondom, hogy nem hoz áldozatot, de egészen biztos vagyok benne, hogy amikor szembesül azzal, hogy kitűzött céljai nem „jogos” célok, egóból reagál, nem pedig alávetve magát a sorsnak (bár később még igazolhatja rátermettségét, csak hát ugye most kellene önazonosan helyt állni...). Mindenesetre marad és harcol, nem fordul el mindezek ellenére, és ez erény.

Ámde akkor ott van Arya…

Lássuk… Rajong azért, amit a környezet mutat neki. A harcért, az ügyességért, a katonákért. Az apja is nagy harcos. Ő is az szeretne lenni. Identitása van tehát. De ugyanúgy magához tartozónak érzi a fattyú fivért, mint bármelyik vér szerinti testvérét. A család, valamint a család tágabb miliője számára tehát érték. Nem törvény, hanem evidencia.

Márpedig ez nem más, mint a hovatartozás kérdésére adott megkérdőjelezhetetlen válasz egy törékeny gyermeklányban. Emlékezzünk arra, hogy ezt a hovatartozását egy istenséggel szembeszállva is vállalta. „A Senkit Arya Starknak hívják…”

Az első, akit elveszít, az az édesapja. Nem akárhogyan veszíti el – végignézi a kivégzését. Aztán nincstelenül menetel, hogy megannyi borzalmon átvergődve magát (szinte egészében) végignézze anyja és testvérbátyja lemészárlását, és végül olyan emberrel kelljen szövetséget kötnie, akit ellenségének tart, és aki őt érdekből hurcolja végig a fél birodalmon. Mindezek után nem kéri azok segítségét, akik valóban megvédhetnék őt, hanem nekivág a nagy útnak – önmaga megtalálásának, és az önmaga által meghatározott célhoz szükséges eszközök megszerzésének. Nem utalja többé magát másokra.

A Sokarcú Isten aztán próbára teszi türelmét, kitartását, de lojalitását is... Csakhogy ő képessé válik arra is, hogy felimerjen helyzeteket, kapcsolatokat, emberi viszonyokat, emberekben lévő jót és rosszat egyaránt, és hogy ezzel a tudással felvértezve a tudatlan elkötelezettséggel szemben egy magasabb rendű etikát érvényesítsen. Így megy szembe az istenség akaratával, vállalja az érte járó büntetést (vakságot), nem menekül el előle. Az életéért küzdve valódi tehetségről tesz tanúbizonyságot, és végül önmagaként, de a poklok poklát is bejárva távozik rituális elvonulásának teréből.

Azt is megtudjuk, hogy „bosszúlistája” sem marad személyes érdekeinek mentségei alatt – hinni tud abban, hogy az emberek tetteik okán megváltoznak, így szépen megenyhül ez a lista. Személyes érdekei fölé kerekedve határoz meg tehát nemesebb célokat.

Vagyis felnő.

Útja során sokszor látjuk őt félni. Sőt, rettegni. Reményvesztettségében is cselekedni. Ez a teljes emberi mivolta, nem tagadja meg, nem fölényeskedik, legfeljebb csak kacérkodik ezzel a fölénnyel (lásd a Brienne VS Arya jelenetet – S7E4).

Amikor aztán megkapja sorsa szerinti szerepét („lezárni a kék szemeket”), nincs kétsége rendeltetése felől. Nem kérdőjelezi meg feladatát, hanem minden tudását latba vetve alárendeli magát e célnak. Ez a cél ráadásul messze fölötte áll. Nem teszi fel a kérdést – „Elég vagyok én ehhez?”.

Így aztán a S8E3 tökéletesen szépen zárja be számomra a Bran-Arya kört.

A film egyetlen tévelygésektől mentes, megkérdőjelezhetetlenül nagy, fájdalommal és veszteségekkel terhelt utat bejárt hőse érdemelte ki a csata eldöntését.

Ez fáj annyira?

Azt elhiszem.

Mert önmagunkból önmagunk ereje által felnőni úgy, hogy nem veszítjük el magunkat, és cipeljük minden veszteségünket mint saját részünket, az sokkal rögösebb, mint követelni önnön vágyaink szerinti jussunkat.

Szép 21. századot mindenkinek!