EGY CIKK AZ ISKOLAI ATROCITÁSOKRÓL

"MINDEN EMBER ALAPVETŐEN JÓ "

Drámatanári pályám során évente több olyan helyzettel találkozom, ahol valamilyen (leginkább lelki, de sokszor fizikai) atrocitást megélt ember és annak konfliktusai a főszereplője az eseményeknek. Ilyenkor soha, semmilyen körülmények között nem lehet elfordulni, félretenni, vagy bagatellizálni a problémát. És persze a jószándékú túlkapásokra is figyelni kell, de minden esetben érdemes KOMOLYAN VENNI a szituációt. És bizony van, hogy egy egész éves munkafolyamat megy el azzal, hogy a mások elfogadásáért, az empátiáért, a segítő attitűd kialakításáért tett legfontosabb érzékenyítéseink meglegyenek.

Az iskolában sok olyan helyzet adódhat, amiben az elszenvedő valamilyen agressziónak van kitéve. Konfliktus és agresszív helyzet adódhat

- diák és diák között

- diák és tanár között

- tanár és tanár között

- szülő és tanár között

- szülő és diák között

- szülő és szülő között

Bármelyik eset áll is fenn, a konfliktus kezelése és a megfelelő felismerések MEGÉLÉSE a konfliktusban résztvevők közül MINDENKINEK feladata.

Az iskolai közeg nem lehet a társadalmi és szociális feszültségekből gyúrt bomba detonátora!

1. AZ ELSŐ ÉS LEGFONTOSABB SZEMLÉLET

Az agresszió bár mindig magából az emberből fakad, nem mindig ott gyökerezik. Az ember viselkedése mindig KÖVETKEZMÉNYE valaminek, akkor is, ha a személyiségéből fakadónak gondoljuk.

Éppen ezért az egyik legfontosabb dolog, hogy magát az agresszív helyzetet meg kell tudnunk tanulni NEM RÓLUNK SZÓLÓNAK látni. Tudom, ez a legdrasztikusabb kijelentés, ami tehető, de abból a tételből indulunk ki, hogy AZ ÁLDOZAT SOHA, SEMMILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT NEM HIBÁZTATHATÓ. Az elszenvedő részese valaminek, ami akkor sem róla szól, ha éppen viselkedése, vagy mássága hívja azt életre. Vele történik, de nem róla szól! Benne hoz létre következményeket (az áldozat félni kezd, zárkózottá, antiszociálissá válik, megbetegszik, stb.), de ez is csak addig történhet meg, amíg az ember a saját személyiségét, énképét látja bántva, sértve az adott szituációban.

A legrosszabb mondatok, amiket mondhatunk az atrocitást elszenvedőnek:

- Ne törődj vele!

- Hagyd rá...

- Úgyis tudod te is, hogy nem normális!

- Majd én megvédelek!

A legjobb mondatok az atrocitást elszenvedőnek:

- Ez nem a te hibád!

- Tudom, hogy rosszul esik/fáj, de ennek ellenére ez nem rólad szól!

- Próbáld megérteni, miért tette!

- Bármikor fordulhatsz hozzám!

2. HA AZ ELSŐ PONTON TÚL VAGYUNK...

Minden agresszív helyzetet több szempont szerint kell tudni megvizsgálni. Nem csak annak, aki a megoldást vállalja, hanem az atrocitásban résztvevőknek is! Ezért a konfliktuskezelés MINDIG többemberes szituáció! Az agresszív szituációban bántó és bántalmazott egyaránt csapdába kerül. A saját énkép sérülése miatt! Ehhez egy példa...

"Egy iskolában Ádám, egy osztály egyik tagja a hetedik (!) iskolai váltáson van túl. Foglalkozás közben a játék hevében lökdösődik, indokolatlanul durva, többször megáll miatta a játék. A tanárt is elgáncsolja. A tanár pedig ignorálja a viselkedést. Ez a legérthetetlenebb dolog talán, de nem ok nélkül teszi. A csoport egy darabig maga fegyelmezi a társat, aztán egy idő után csak játszanak. Ignorálnak. A tetteknek nincs következménye. Veszélyes lehet a játék, gondolhatják, mert mi van, ha a gyerek még durvább lesz? A tanár azonban bátrabb annál, hogysem az előfeltételezések megállítsák. Tovább ignorál, de nem lesz közönyös! Kedvesen mosolyog néha a rendetlen gyerekre is. Néhány foglalkozás után Ádám odalép az óra végeztével, és azt mondja: Nem vagyok büdös! A tanár megerősíti, hogy valóban nem, és megkérdezi, úgy érzi-e, hogy a többiek itt ezt gondolják róla. Ádám pedig mesélni kezd. Arról, hogy bántják, hogy szekálják, hogy elveszik a dolgait. Persze itt nem, csak az első helyen történt meg mindez. Ádám azonban a bántalmazott helyzetből megoldás nélkül lépett ki, anélkül, hogy megélte, megértette volna a helyzetet. A második iskolában már provokált. Addig, amíg utálni nem kezdték. Pontosan azért, mert olyan mélyen megélt éntudattá vált az áldozat szerepkör, hogy minduntalan vissza kellett passzíroznia magát az adott szerepbe. Hogy megélve megérthesse! És folyton csak azzal szembesült, hogy viselkedése elfogadhatatlan, és hogy borzasztó reakciókat vált ki másokból. Ekkor a tanár olyan helyzeteket kezdett teremteni, ahol biztonságos és kontrollált keretek között meg lehetett élni az áldozat-létet (főként drámaórák, népi játékok keretei között). Ezt követően megerősítette a bizalmi közeget, vagyis a csoport kooperációját kezdte fejleszteni. Végezetül sok olyan szituációt teremtett, ahol Ádám a "Segítő" szerepkört is megélhette. A fiú ebben az iskolában végzett, és a mai napig vállalkozóként segíti az iskolát. Gyermekei is oda járnak."

Miért fontos ez a történet?

Mert az a morál, ami az emberben van, elegendő ahhoz, hogy önmagát meggyógyítsa.

Aki nem találkozik a "Jó Szeretetével", annak nincs összehasonlítási alapja egyik és másik cselekvés megítéléséhez.

3. JÓ, DE A GYERMEKEMET BÁNTJÁK!

Kiált fel jogosan a szülő. A hogyanja azonban egyáltalán nem mindegy. Az agresszió ugyanis mint érzelmi reakció tovább gyűrűzik, és ha elég sok átadás történik, igazából már kibogozhatatlan is.

Minden gyermek a maga életét éli, a saját harcait vívja meg. Útitársai lehetünk bármilyen küzdelmében, olykor akár harcostársai is, de sokkal többet adunk egész életen át tartó biztonságához, ha az az "abszolút biztonságos ölelés" maradunk, amihez bármikor lehet jönni egy kis "tankolásért". Felnőttként is!

A népmesékben az anya útnak bocsátja gyermekét. A gyermek megy, harcol, elesik, feláll, majd a végén a megszerzett kincsekkel hazatér. Ez az erő a szülő sajátja. A népmesék édesanyja nem hívja fel a kiskondást minden nap, hogy evett-e rendesen, nem üvölti le a sárkány fejét, hogy ugyan már az ő gyermekét senki ne bántsa, és nem teszteli le az elrabolt királylányt, mielőtt áldását adja a kapcsolatra.

A legnehezebb tanítások egyike - minden ember a saját meséjét írja, a saját szörnyeivel küzd meg, és saját kincsekért indul útnak!

Mindazonáltal a szülő jogosan várja el, hogy gyermeke tőle függetlenül is biztonságban, szorongás nélkül legyen az iskolában. Mégiscsak az iskola a második otthon.

A konfliktusban, annak előálltában azonban a tanár nem hibáztatható!

MIELŐTT TOVÁBB OLVASNÁNK, NÉZZÜNK MEG EGY VIDEÓT!

A tanár nem felelősségre vonandó ügyetlen valaki, hanem PARTNER a gyermeknevelésben!

Bizony nem egyszerű felismerni, sem pedig kezelni a kialakuló problémákat. Megelőzni SOKKAL KÖNNYEBB!!!

A magyar köznevelésből a leterheltség miatt sokszor hiányzik a VALÓDI PARTNERSÉG KIALAKÍTÁSÁHOZ SZÜKSÉGES ESZKÖZTÁR.

Mik lehetnek ezek?

- Elsőként közös, tanár-szülők által szervezett önismereti csoportok. Ezekben a csoportokban nem problémamegoldás, hanem önmagunk és egymás MEGISMERÉSe zajlik! (És semmiképpen ne a tanár legyen ennek alakítója, inkább erre szakosodott szakember vagy kolléga.)

- Közös alkalmak (projektnap, kirándulás, stb.), ahol a felnőtt a felnőttel, a gyerek a gyerekkel van elfoglalva (és nem az alkohol segíti az oldott beszélgetések és tevékenységek kialakulását)!

- Az osztályért/évfolyamért/iskoláért létrehozott munkacsoportok: szülői és tanári munkaközösségek, hosszú távú kezdeményezések (pl. terem dekorálása), stb.

Amerikai pszichológusok úgy látják, a legfontosabb lépést az iskolai erőszak megelőzésére a VERSENYHELYZET KIIKTATÁSA jelenti.

(l. Aronson, Ruble)

Az EGYÜTTMŰKÖDÉSre, a közösség(ek) EGYENRANGÚSÁGára helyezett hangsúly sokat tehet azért, hogy társadalmunk ne sodródjon az egymás elleni acsarkodás és megtorlások világa felé. Így is meglehetősen sok szociális és társadalmi feszültség generálódik, aminek a család is áldozatává válik, és észre sem vesszük sokszor, hogy mi magunk is beengedjük ezeket a főként egzisztenciális feszültségeket az életünkbe! Ezek kívülről jönnek, csak rajtunk múlik, átadjuk-e az irányítást ezeknek az elvárásoknak. És leginkább - milyen mintát adunk a gyermeknek!

EZ AZONBAN SZEMLÉLETVÁLTÁS, AMIBEN EREDMÉNY CSAKIS ÉS KIZÁRÓLAG A SZÜLŐ ÉS A TANÁR KÖZÖS ÖSSZEFOGÁSÁBÓL FAKAD!

HÁT KEZDJÜNK EL MUNKÁLKODNI!