JÁTÉK NÉLKÜL, VAGY JÁTSZHATÓ MÓDON?
Belegondoltál már abba, hogy amikor a gyermek a legaktívabb, fizikailag legnyílóbb korszakát éli, napi 6-8 órára beültetjük őt egy szűk terembe huszad- vagy harmincadmagával, hogy bámulja a táblát, és más emberek tarkóját? Ezt 8 évig csinálja, aztán elmegy középiskolába, hogy még négy-öt évig üljön, és bámulja a táblát, és más emberek tarkóját. Jó esetben egyetemre megy, és ad a tarkóbámuláshoz és ücsörgéshez még négy-öt évet, leginkább azért, hogy legyen egy jól fizető munkája, de ha máshol nem, akkor egy irodán, ahol bámulhatja a monitort, és más emberek tarkóját.
Miért gondoljuk, hogy ezt máshogy nem lehet?
Egyetlen kiragadott példám a közelmúltból egy kémiatanárnő, aki szentül hitte, hogy a drámajátékot nem lehet alkalmazni kémiaórán. Megkérdeztem:
- Hol tartanak éppen?
- A kovalens és az ionos kötés van terítéken.
- Elmagyarázná röviden a lényeget, hogy én is értsem? Szerintem 26 éve éppen hiányoztam erről az óráról.
- Hát, mondjuk úgy, hogy az egyiknél azonos vegyértékű atomok, a másiknál ellentétes töltésű ionokat tartalmazó atomok kapcsolódnak.
- Nahát, erről eszembe jut egy játék! Toljuk félre a padokat, és sétáljunk a teremben. Ha a tanár elkiáltja magát, hogy KOVALENS, akkor a gyerekek olyan párt keresnek maguknak, akikkel van valami közös jellemzőjük (például mindketten copfosak). Ha pedig a tanár azt kiáltja, IONOS, akkor olyanokkal kell párba rendeződniük, akikkel ellentétes tulajdonságaik vannak.
Jé, a fent említett példában mi történik? Élményként és tapasztalatként rögzül egy információ (egyik ellentétes, a másik azonos), és erre a stabil kötésre (hihi, micsoda szópoén) máris fel lehet építeni a többi részinformációt. Ha úgy tetszik, hívószóvá váltak a többi információ felidézéséhez, és segítségével könyebben mélyíthető majd a tudás. Arról nem is beszélve, hogy mindeközben a gyerekek megmozdultak, egymáshoz értek, gyakorolták a gyors reakciót, de legfőképpen egy pillanatra jól érezték magukat a bőrükben.
Ken Robinson brit oktatási tanácsadó előadása érdekes kérdést tesz fel. Miért van az, hogy a világon mindenütt ugyanaz az oktatott tárgyak hierarchiája? Felül a matematika és az idegen nyelvek, valahol középen a bölcsészet, és legalul a művészetek. A művészeteken belül is létezik hierarchia, általában felül van a képzőművészet és a zene, alul valahol ott a színház és a tánc. A nagy kérdés - miért így van ez, amikor bárki bárhol zenét hall, rögtön beindul benne a mozgás. El se tudunk képzelni olyan oktatást, ahol minden nap táncolni tanítjuk a gyerekeket, ugyanúgy, mintha matekra tanítanánk?
Ez a tárgyi hierarchia abból fakad, hogy akik a tudományt felépítették, egyszerűen így alakították ki. Nyaktól felfelé módon. Ahogy Ken Robinson mondja: "Oktatási rendszerünk az akadémiai képességekre alapoz!" Így az oktatás valóban nem más, mint egy jól megnyűjtott egyetemi előkészítő.
És valóban, hányszor hallani, hogy "jól kell tanulnod, jól kell megírnod a kompetenciatesztet, mert így vesznek fel jó középiskolába". Aztán azért kell tanulni jól, hogy az egyetemre felvegyenek, ahol azért kell jól tanulni, hogy meglegyen a diploma.
Ha folyamatosan azért tanulunk, hogy valami egyszer meglegyen, mikor vagyunk igazán benne az éppen aktuális, saját pillanatainkban?
Nos, a kreatív alkotás és a játék az egyetlen, ami ezt a jelenvalóságot megadja nekünk. Nem a művészettörténetet kell megismernünk elsődlegesen, hanem festenünk kellene, és nem jegyért, hanem a festés öröméért. Szituációs játékokat játszani, táncolni, énekelni, de csak ugyanezért. Soha nem a fejlesztő célért, mert megint szétválik a haszon az eredménytől, és bizony az élmény így csak az eredményhez vezető út lesz, semmi más.
De ahhoz, hogy bármit is elindíthassunk, előszöris szemléletet kell váltanunk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése