EGY GYÓGYÍTÓ MESE A KEMOTERÁPIÁRÓL

Piki és a Fekete Szúnyogok

Piki nem akármilyen hős. Egy hopi indiánmanó, aki valamikor Kolumbusz Krisztofóróval érkezett Európába, hogy Templomos Lovagmanónak álljon. Így lettek társai Hungu, a nagy szakállú ezeréves manó, Bünk és Jünk, az izlandi manók, valamint Hingi, akinek Mirku, a gonosz boszorkány vette el az eredeti nevét, és csak Hungu mássalhangzóiból és Piki magánhangzóiból alkothatott magának új nevet.

Történt egyszer, hogy Hungu és Piki egy nagy utazásra mentek. Nem volt semmi küldetésük, hát úgy gondolták, keresnek maguknak. Mert ilyenek a kalandok. Ha nem kopognak be az ablakunkon, nekünk kell elindulnunk, hogy rájuk találjunk.

               Franciaország határaihoz érve, Andalúzia partjain kóborolva, egy hatalmas olajfaliget fái közt Hungu egyszercsak éktelen nagy siránkozásra lett figyelmes.

– Mi ez a keserves óbégatás? – morogta Hungu a hatalmas szakálla alatt, ami hetvenhétszer volt körbetekerve a derekán, csak hogy el ne botoljon benne.

– Nem tudom, de jobb lesz, ha megnézzük – suttogta Piki, és kardot rántott.

Nekiveselkedtek a hatalmas bozótosnak, aprították az indákat és a tövises ágakat, mígnem egy aranyló kis dombra értek. A domb tetején két gyönyörű kis virág ragyogott, ők sírdogáltak-ríddogáltak ilyen szívszaggatóan.

– Hát ti? – kérdezte Piki, mire a két kis virág öszerezzent.

– Jaj, kedves idegenek, de jó, hogy jöttök! Nevem Bangorka, ő pedig itt a testvérem, Kosborka. Mindketten elátkozott királylányok vagyunk, a gonosz mostohánk változtatott bennünket kényes kisvirággá, és rejtett minket ebbe a csúf bozótba. Hiába nyiladozunk ezen a csodaszép aranydombon, senki nem látja szépségünket.

– Ezért még nem kell így óbégatni, a frászt hozzátok a szegény vándorokra – méltatlankodott Hungu, és már indult is volna mérgében, amikor Bangorka kérlelni kezdte őket.

– Segítsetek, kérlek benneteket, mert nemsokára elkókadunk végleg. Két napja erre jártak a Fekete Szúnyogok, és mert nem voltunk hajlandók földig hajolni a királyuk, Fregola előtt, mindkettőnket megszúrtak. A Fekete Szúnyogok mérge nagyon veszélyes, ha nem segít rajtunk Oriala Hercegnő, akkor mindkettőnknek végünk. Szegény kicsi Kosborka, drága kishúgom, már alig piheg.

               No, ennek fele se tréfa, gondolták a Lovagmanók, levetették köpenyüket, gyorsan körbeásták a két kis virágot, és egy kis földdel együtt a köpenyükbe burkolták őket, hogy vállukra vehessék az elátkozott királylányokat.

– Merre induljunk? – kérdezte Piki.

– Oriala Hercegnő jól elrejtőzik a kíváncsi szemek elől, nehéz csak úgy rátalálni. De te csak szippants jó mélyet a virágporból, amit az orrodra hullatok, és amerre fordul a fejed, miközben prüsszentesz, arra kell haladni – mondta Bangorka.

Úgy is tettek. Piki mindig, amikor elbizonytalanodott, csak szippantott egyet Bangorka illatából, és követték a prüszkölésük irányát. Hamarosan elértek egy babérerdőbe, amit egy pici patak szelt ketté.

– Jó helyen járunk – suttogta Bangorka –, most pedig kövesd a patakot, amíg a Nagy Kék Sziklához nem érsz. Nyisd meg azt a követ, és lépj be bátran.

Azzal Bangorka fáradtan dőlt el Piki vállán.

– Siessünk, Hungu, mert nemsokára késő lesz!

               Piki és Hungu úgy rohantak, ahogy bírtak. Hamarosan megtalálták a Nagy Kék Sziklát, odaléptek, és az egyetlen repedést, amit találtak, Piki és Hungu egy egyszerű mozdulattal szétfeszítették. A szikla hatalmas robajjal kettévált, és mintha egy másik világ nyílt volna meg, a szikla belsejében egy hatalmas tavat pillantottak meg. A tó közepén egy üvegpalota nyúlt a magasba, és zölden csillámlott minden ebben a birodalomban.

– Odanézz, Hungu, egy tutaj! – örvendezett Piki, miközben gondolkodás nélkül, villámgyorsan megindult a vízpart irányába.

– Ötszáz évvel ezelőtt nekem is ilyen könnyedén ment volna – morgolódott Hungu, de sietett ő is, ahogy bírt.

               Miután elérték a tó közepén álló üvegpalotát, letették vállukról a két kis virágkirálylányt, akik már csak csukott szemmel, szótlanul kókadoztak.

– Oriala Hercegnő! Nagy szükség van a segítségedre, ez a két kis virág vezetett ide hozzád… – kiáltotta Piki, de nem tudta befejezni mondanivalóját, mert a palota legmagasabban lévő erkélyén megjelent a hercegnő, gyönyörű ragyogásban, és rögtön csendre intette őket.

– Tudom, ki vagy, Piki, vagyis Aranyszívű Fényhozó! És rólad is hallottam már, bölcs Hungu! A Hold igen jó társalkodóm, sokat mesélt a Templomos Lovagmanók hőstetteiről. Azt is tudtam, hogy ide fogtok jönni, erről is beszélt nekem.

– Ugyan már – méltatlankodott Hungu – hogyan tudhattad volna, amikor egy fertályórával ezelőtt még mi magunk se tudtuk.

– A fejünk fölött Andalúz Hold ragyog. Őelőtte nincs se idő, se semmiféle földi határ.

– Valamiféle jós? – ámult Hungu.

– Úgy is mondhatnánk. De nem késlekedhetünk tovább. Adjátok át nekem ezt a két kis virágot.

               Piki és Hungu már indultak is volna a palotába, de Oriala rájuk kiáltott. A palotába ugyanis senki be nem teheti a lábát, csakis az, aki valóban Oriala segítségére szorul. A hercegnő leereszkedett a palota kapujához. Ahogy kilépett, hihetetlen fény borította be egész lényét. Hungu soha addig ilyen szépet nem látott, és rögtön beleszeretett a hercegnőbe.

– Nahát, Hungu – mosolygott Piki – úgy elpirultál, hogy még a szakállad is vörös lett.

– Pihenjetek meg itt a tóparton. Hozatok nektek a legfinomabb bogyókból, és a legízletesebb boraimból. Nekem most dolgom lesz – mondta Oriala, miközben aggódva emelte tenyereibe Bangorkát és Kosborkát, aztán amilyen kecsesen érkezett, olyan kecsesen el is tűnt.

               Hungu szája annyira tátva maradt a hercegnő szépségétől, hogy Pikinek kellett becsuknia. Hamarosan a legfinomabb étkekkel és italokkal megtelve dőltek el a zölden ragyogó víz partján, és elnyomta őket az álom.

۞

               Piki és Hungu hét nap és hét éjjel várták, mi lesz a kis virágkirálylányok sorsa, amikor egyszercsak kinyílt a palota kapuja, és kilépett Oriala hercegnő, kezében két aranycseréppel.

– Hát Bangorka és Kosborka? – kérdezte Piki, miközben a cserepekre meredt, amikben gyönyörű virágok helyett csak alig-alig pihegő szárakat és szirmok nélküli virágbimbókat talált.

– Itt vannak mindketten. Gyógyulnak. A Fekete Szúnyogok mérge igen különleges. Nem látni, kit hol szúrnak meg, de ahol megsebzik az áldozatot, ott megtörik a fény, ami körülvesz mindenkit. Én magam látom a ragyogást, ami a dolgokból árad, így találom meg a Fekete Szúnyogok ejtette sebet.

– De hát szinte már nem is virágok – sóhajtott Hungu, és megsimogatta a pihegő testvérpárt.

– Ugyan, ugyan – méltatlankodott Oriala. – Ti, Manók, sokmindent tudtok, és sokfelé jártok a világban. Semmit se tudtok azonban a virágok erejéről. Hát csak tudjátok meg, hogy az én lélegzetem nem egyszerű levegővétel. Én ugyanis az orchideák varázsfuvallatával tisztítom meg a rám bízottakat. Elveszejtik szirmaikat, leveleiket, de nem örökre, hanem csak addig, míg új erő nem fakad belőlük. Új erő aztán új hajtásokat ad, és akit én a gondjaimba vettem, hétszerte szebb lesz, és hétszerte erősebb.

               Azzal Oriala Hercegnő visszament a palotába, Bangorkát és Kosborkát pedig a vízparton hagyta, hadd pihenjenek a napfényben.

Hungu még szerelmesebb lett, ezért aztán elhatározta, hogy nekivág az olajfaligetnek, és felkutatja a Fekete Szúnyogok királyát. Piki viszont a hercegnő birodalmában maradt, hogy vigyázzon a gyógyuló virágokra.

               Hungu szinte minden fa odvába bekukkantott, minden bozótba bezörgetett, mígnem egy magas tengerparti szikla tetején egy vénséges vén, villám hasította fára nem talált. Annak a fának a tetején volt egy viharvert kaptár, amiben nem méhek, hanem Andalúzia legalattomosabb bajkeverői, a Fekete Szúnyogok éltek.

– Mutasd magad, te semmirekellő! Adok én neked apró kis virágleányokat bántani! – kiáltotta Hungu, és előrántotta kardját. Hamarosan elődugta fejét a szúnyogok királya.

– Ki merészel ilyen tiszteletlenül szólni hozzám, tán nem tudod, kivel állsz szemben?

– Felőlem lehetsz te a világ ura is, akkor is hitványnak tartom, hogy ártatlan kis virágokat támadtok meg, ahelyett, hogy megküzdenétek velem, akár mind, egyszerre!

– Ám legyen! – morogta a szúnyogkirály. – De tudd meg, nem más vagyok, mint Fregola, a Fekete Király, ezt jó, ha tudod, mert ez az utolsó név, amit megismertél ebben az életedben.

– Fregola, vagy fregoli, nekem oly mindegy, miszlikbe aprítalak téged is, és a szolgáidat is! – kiáltotta Hungu, és kardjával a rárontó szúnyogseregnek esett. Két órán át aprították egymást, csak úgy potyogtak a földre a fullánkok, meg a szárnyak, mígnem estére már csak Fregola maradt az egyetlen, aki harcképes állapotban volt.

– Semmit se tudsz a tisztességről és az alázatról – mondta Hungu –, mert jegyezd meg: az igazi tiszteletet nem erőszakkal kell kisajtolni a másikból, hanem azzal, hogy te magad is tisztelettel bánsz mindenkivel. Aki megköveteli magának a tiszteletet, annak semmi sem jár egy fenéken billentésen túl.

Azzal Hungu és Fregola egymásnak estek, és Hungu hősiesen küzdött egészen addig, míg lába meg nem bicsaklott egy kődarabban, és zuhanni nem kezdett a tengerpartra. Zuhanás közben szúrást érzett, amire hatalmasat suhintott a kardjával. Ahogy a tengerpart puha homokján magához tért, látta Fregolát, a szúnyogkirályt a porban heverni, fullánk és szárnyak nélkül. Úgy látszik, az utolsó kardcsapás megtette a magáét – gondolta Hungu, és kimerülten indult vissza a Nagy Kék Sziklához.

۞

Piki végig Bangorka és Kosborka mellett maradt. Úgy látszott, mindketten jobban vannak, de Kosborka hirtelen sóhajtott egyet, amire szára és szirmok nélküli bimbója egyzsercsak elporladt. Bangorka viszont a lemenő nap fényében nyújtózott egy hatalmasat, és Piki végignézte, ahogy a kicsiny és törékeny virág új erőre kap. Bimbóján aprócska szirmok pattantak ki, és szárából kicsiny levelek törtek a fény felé.

Oriala hercegnő lesietett a palotából, és homlokon csókolta a kis virágkirálylányt. Bangorka felnevetett, és néhány perc leforgása alatt újra régi fényében pompázott. Annyira örült a Fekete Szúnyogok csípéséből való felgyógyulásnak, hogy először észre sem vette az üres cserepet, ahol azelőtt Kosborka szuszogott. Csak miután köszönetet mondott Pikinek és Orialának, vette észre, hogy testvérkéje eltűnt.

– Szomorkodásra semmi ok – súgta Oriala. – Kosborka már ott nyiladozik a messzi havas hegyeken, ahová alig ér el földi ember és manó. Oda vitte a szél, hogy az ottani őszirózsák nemes tagjaként figyelhesse a világot, és onnan láthassa el tanácsokkal sok földi társát.

               Bangorka elhullajtott egy csepp könnyet, aztán ahogy Oriala Hercegnő szemébe nézett, megpillantotta testvérkéjét, ahogy ott ragyog a messzi hegyeken.

– Köszönöm neked, hős Lovagmanó… de hol a társad?

Ebben a pillanatban megjelent a túlparton Hungu.

– Átúsznék én, de borzasztóan fáj a nagylábujjam! – kiáltotta Hungu, és leült a tóparton. Piki azonnal átevezett érte, és mire visszaért, Oriala már nevetett.

– Nem szép dolog kinevetni a hős haldoklót! – méltatlankodott Hungu.

– Eszem ágában sincs kinevetni, Bölcs Hungu, nemes manó! De hogy haldokolnál, az enyhe túlzás – felelte Oriala, és közben partra segítette Hungut, aki ettől a gesztustól még inkább zavarba jött.

– Utolsó kardcsapásom lefegyverezte Fregolát, de miközben zuhantam, ő halálosan megsebzett – dadogta Hungu, és a hercegnő szemébe nézett. Ismét elpirult.

– És mondd, ó, nemes manó, hol ért téged az a halálos csapás?

– A nagylábujjam fáj rettenetesen – válaszolta Hungu.

– Márpedig én egész mást látok. Mint már mondtam, a Fekete Szúnyogok szúrása nem látszik a testen. Csak a fény, ami körberagyog, árulja el, hol ejtett sebet valamelyikük. És hát, Bölcs Hungu, sokszor nem ott fáj, ahol megszúrnak bennünket, mert néha megtréfáljuk magunkat is, máskor meg a szégyen miatt máshová tereljük a fájdalmat.

– Elég a sértegetésből. Vár rám a Hold, és én hősi halállal felkapaszkodom az első sugarára! – sértődött meg Hungu.

– Ott van a seb, ahol megtörik a fény. Nem ejtett rajtad nagy sebet a szúnyogkirály, és azt is a… hogy is mondjam… a hátsó fertályodon!

               Piki és Bangorka akaratlanul is felnevettek, Hungu pedig úgy elpirult, hogy még a csizmája is kivörösödött. Oriala nagy levegőt vett, és az orchideák csodálatos fuvallatával Hungura lehelt. Hungu haja is, szakálla is lobogni kezdett, szemöldöke is megborzolódott, és a fuvallattól egyszercsak ott állt a többiek előtt haj, szakáll és szemöldök nélkül.

– Bölcs Hungu! Nem szép dolog a hiúság, remélem, híján vagy neki te magad is. Lám, a virágok, a fák bölcsek, hisz mikor ínséges és termés nélküli idők jönnek, elhullajtják mindenük, hogy tavasszal új erőre kapva ismét teljes mivoltukban pompázhassanak. Ha pedig újra ki nem hajtanak, mint Kosborka, olyan helyre költöznek, ahonnan jó tanácsokkal láthatják el azokat, akik itt maradnak. Ezt jól vésd eszedbe, és se szúnyogoktól, se semmi mástól többé félni nem fogsz – mondta Oriala, és csókot nyomott Hungu homlokára.

               Hungu aztán úgy elszégyellte magát, hogy azon nyomban még több hajat és szakállat növesztett, és még több szemöldököt, hogy zavarában elbújhasson mögéjük.

– Hozatok neked legnemesebb gyógyeledelünkből, és a receptjét ide rejtem a szakállad alá – folytatta a hercegnő, és egy kicsi papirost fújt Hungu szakálla közé. – Holnapra meglásd, semmi bajod nem lesz. A szúnyogkirálynak nagyobb volt a szája, mint a fullánkja.

Piki is kapott a gyógyeledelből, amiről ő csak annyit tudott, hogy köménymagból készült, aztán másnap búcsút intettek Oriala hercegnő birodalmának, és Bangorkának is, aki visszatért az aranydombra, hogy ragyogjon, ameddig csak örömöt talál benne.

Hungu a hazaút során egy térképet is rajzolt, hogy el ne felejtse, merre találja a Nagy Kék Sziklát, mert elhatározta, hogy egyszer még meglátogatja Oriala hercegnőt, akinek – és ezt szintén elhatározta – száz, meg száz levelet fog írni, de sőt, hőstetteit ezentúl csakis neki ajánlja majd dicső pergamenjeiben.